Azaz miért ne vitázzunk, és hogyan tegyünk tanúságot?
Egy igen érdekes kérdés vetődik fel, ha az ember keresztény, pláne ha katolikus.
A vallás jellegéből fakadóan a kereszténység 0-dik percétől folytonos támadások kereszttüzében volt. Jézust meg is ölték emiatt, azóta többszázezren lettek vértanúi a keresztény egyháznak (illetve egyházaknak).
Napjainkban, itt Európában már nem ilyen szomorú a helyzet, szerencsére... (a Közel keleten viszont többezer hívőt öltek meg a tavalyi évben keresztény hitük miatt). De az ember nap mint nap találkozik sértő megjegyzésekkel, elterjedt közkeletű hamis sztereotípiákkal, igaztalan vádakkal, de legalábbis csúsztatásokkal, és természetesen többé vagy esetleg kevésbé jogos kritikával, vagy egyszerűen félreértésből adódó nehéz kérdésekkel.
A katolikus egyház apostoli, azaz híveinek feladata a tanúságtétele és a misszió, az ige, a jó hír terjesztése. Ez nyilvánvaló konfliktusokkal járhat együtt, tapasztalatom szerint az állítólagos véleményszabadság és pluralizmus világában bármilyen, akárcsak kicsit is pozitív megnyilvánulás a hit vagy az egyház irányában brutális támadásokat, felháborodott érveléseket vált ki... Ilyenkor az ember próbálja meggyőzni a másikat, ahogy bárki - nemcsak a hívő a hitéről - általában tenné ezt. Azt érzem egyre erősebben, hogy ez hibás megközelítés, a meggyőzés, győzködés nem működik, nem járható, sőt, nem a helyes megoldás.
Amikor a misszióról írtam, szándékosan kihagytam egy gyakran használt szót: térítés. A "térítés" önmagában negatív, szinte pejoratív szó, magában hordozza az agressziót: valakit aki egy adott irányba halad, erőnek erejével eltérítünk egy másik irányba. Nekem erről a multilevel marketingesek nyomulása, "agymosása" jut eszembe, számomra az a tipikus térítés. Egyszer egy szomszédommal arról beszélgettünk, hogy mennyire nem szereti, amikor keresztények (bizonyos gyülekezet tagjait említette főleg) téríteni akarják. Azt válaszoltam, hogy az igazi keresztény sosem térít. Mert "Nem mondhatja senki: Úr Jézus, csak a Szentlélekben" (1Kor 12,3). , és "Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza ". Azaz mi hívők senkit nem tehetünk hívővé, csak a Szentlélek által bontakozhat ki valakiben a hit, mit hiába érvelünk, vitázunk, mit sem ér, sőt hibázunk, arrogánsak és nem elég alázatosak is vagyunk. Viszont a kibontakozást segíthetjük, támogathatjuk, legfőképpen példával, tanúság-tétellel. Amikor megvalljuk hitünket, az sosem egy agresszív, "térítő" tevékenység, de lehetőséget biztosít másoknak az Istenhit felfedezésében.
Egy hete az Új Emberben találtam egy gyönyörű mondatot, ami mindezt összefoglalja: „Egyszer azt mondta egy bölcs ember, hogy ne beszélj Jézusról, csak ha kérdeznek, de élj úgy, hogy megkérdezzenek.”
És így talán a szegény "megtér" szavunkat is megpróbálhatom rehabilitálni. Hiszek abban, hogy a megtér gyönyörű kifejezés, Atyánkhoz, természetes, velünk született hitünkhöz való visszatérést, hazatérést jelenit, ahogy a tékozló fiú is megtér atyjához. Őt sem térít senki, mert szülői házhoz csak magunktól térhetünk. A megtér ige számomra csak a passzív alakjában értelmezhető, megtéríteni nem lehet senkit, ahogyan a fiú apja sem próbálta, csak bízott benne hogy a Lélek sugallatára, és emellett józan megfontolás, érés után a gyermek hazatér.
Úgy legyen!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.